Antológiánk mai visszaemlékezése egy olyan fiatalember gondolatait tárja elénk, aki általános iskolás pályafutásának második harmadában lett Somi – Sulis diák.
Az, hogy a Kovács házaspár – Dicső Dóra és Kovács Krisztián – közötti örök életre köttetett szövetség mikor is kezdődött, számunkra rejtély, bár lehet, hogy a Somogyi falai, ha beszélni tudnának erről is lenne mondanivalójuk. Egy viszont biztos, hogy a közgazdász família női és férfi tagja a Szent László utca 35. szám alatt sajátította el a betűvetés és a számolás tudományát.
Az élet azért is jó és azért is szép, mert a benne élő valamennyi embernek más – más az, ami fontos, ami kitölti mindennapjait.
Kinek happy end az élete, kinek a tánc az élete, persze a kettő, ha együtt van az az ideális.
Minden bizonnyal így van ez annak a fiatalembernek az otthonában, munkájában, kapcsolataiban, aki az alatt a csillagzat alatt született, ami éppen táncra perdült – William Shakespeare után szabadon - akkor, amikor Ö meglátta a napvilágot.
„Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.” – ezek a Tamási Árontól jól ismert gondolatok jutottak eszembe, amikor Bezerédi – vagy sokak által inkább Katona néven ismert – Kata intézményünket méltató visszaemlékezését olvastam.
Ki is a mai „Vendégünk”?
Persze, persze szólhatna anyanyelvünkön is a cím, hiszen szép magyar hazánkban támogassuk csak Bence István elképzelését „Édes, ékes apanyelvünk”. Ám, ha nemzedékek nőnek fel a 2 – es – urambocsá! - a Somogyi falai között, akkor annyi privilégium megilleti a családtagot, hogy szó szerint idézzük szavait.
Hallja kendtek!
„Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
